Beteg vagyok. Itt ülök a lécen, s a bazaltdarabokat morzsolgatom. Júlia nem néz rám. Hosszú fekete haja, s nagy, barna bociszemei vannak. Imádom.

Újabb negyedóra telt el, már csak fél óra és jön a vonat. Közösen kell megvárnunk. Utoljára várjuk együtt a vonatot, Júlia már nem szeret. Feléje hajolok, s megharapdálom a fülcimpáját. Régen ezt szerette a legjobban. Most hozzám se tud szólni. Nagy szemeit könyörgően forgatja, jobb is, hogy nem beszél. Én akartam teljes csendet. Amit tudtunk, azt már megbeszéltük. Még huszonöt perc.

Ő volt életem legnagyobb szerelme. Reggelente, amikor felébredtem, örültem, hogy mellettem fekszik. Sokszor órákig elnéztem, ahogy szuszog, és szájából a nyál a párnámra cseppent. Sosem akart megcsókolni, azt mondta előbb fogat mos. Én elkaptam, és magamhoz húztam. Nem érdekelt a fogmosás. Húsz perc.

Egyszer főzés közben megvágta magát. Hagymát szeletelt, s a kés belefutott a bőrébe. Gyorsan a csap alá dugta az ujját, és rám nézett. Nem is fáj, mondta, s szemei könnyesen csillogtak. Nekem nagyon fájt, pedig nem is én vágtam meg magam. Már csak negyed óra, és többet nem várunk közösen a vonatra.

Mocorog. Egy könnycsepp gurul le arcán, és letörlöm neki. Ahogy újra hozzáérek, rémületet olvasok ki szemeiből. Ezek a szemek egyszer mosolyogtak rám! Hogy lehetett így elrontani??

Sírj csak Júlia, sírj! Tíz perc, és örökre vége! Ez a vonat értünk jön. Már hallani, valahol a távolban dudál, biztosan átjáróhoz ért. Minden perccel közelebb felénk, mondom, értünk jön. Egyszer szerettél, s én még most is szeretlek. Tudod, hogy csak érted éltem. Nem engedhetlek el. Szeretlek.

Enyhe rezonanciát érezni, a vadonatúj mozdony felénk vágtat. Még öt perc, még négy, már csak három. A sötétben már látni a fényeket. Egyre közeledik. Levágom Júlia köteleit, s letépem szájáról a tapaszt. Mindennek vége. Megcsókolom, s még hallom, ahogy áthalad rajtunk a vonat…