Innen: Wintermute naplója
Tegnap kis híján nem láttam a német-lengyelt. A vezetőség bevitette magához a tévét, és felajánlották ugyan, hogy amikor van időnk, bemehetünk meccset nézni, de ilyet gépész nem csinál. Elővettünk inkább egy másik tévét egy sarokból és azon néztük. Ez viszont este jutott eszünkbe és én addig elég depressziós voltam. Akkor határoztam el, hogy ősszel kirúgatom magam.
Mint Muad’Dib, a jövőbe láttam, pontosan tudtam, mit kell tennem. 30 éves vagyok, mégis csak lógok a levegőben, nincs semmim és senkim, miközben a korosztályom tagjai mind megállapodnak. Ideje kezdenem valamit az életemmel.
Tehát ősszel, amikor kirúgnak, kapok egyhavi fizetést végkielégítésként. Ez, meg egy kis félretett pénz elég lesz ahhoz, hogy elutazhassak valamelyik Karib tengeri szigetre. A repülőtérről egyenesen megyek munkát keresni, teljesen mindegy mit kell csinálnom, vállalom. A lényeg, hogy minimális szinten fenn tudjam tartani magam, miközben ismerkedem a nyelvvel, a kultúrával. Természetesen ugyanazt fogom folytatni, mint a munkahelyemen, lázítom az embereket. De nem arról fog szólni a dolog, hogy legyen 5 perccel hosszabb az ebédszünet, vagy fizesse a munkaadó a bérletet. Nem, a sziget kormányáról fogok szemérmetlenül hazudni, hogy milyen elnyomók, hogy míg mi, itt a tengerparton, az állandó napsütésben vegetálunk, addig az öltönyösök, a légkondicionált villáikban, költik a mi pénzünket flancos partikra.
Hamarosan kialakul körülöttem az ellenállás kemény magja, fegyvereket szerzünk, és gerillatámadásokat intézünk multiplex mozik, benzinkutak, és rendőrőrsök ellen. Nem lesz túl veszélyes, mert a szigeten nincs hadsereg és a rendőrség sem nevezhető profinak, helyettesem, Ernesto, ráadásul rendelkezik harci tapasztalattal. Az elnök azonban katonai segítséget kér egy szomszédos államtól, az expedíciós erők megérkeznek, és mi hirtelen nehéz helyzetben találjuk magunkat. Visszahúzódunk a sziget belsejében elterülő dzsungelbe.
Két hosszú évet töltünk ott, pokoli körülmények között. Csapatunk folyamatosan fogyatkozik, nem csak az ellenség támadásai de a dzsungel is szedi áldozatait. Már-már elveszítem a hitem, de akkor eszembe jut az életem Budapesten, és ez megacélozza elszántságomat. Sokat segít Elenora is, akinek ugyan pelyhedző álla előrevetíti, hogy idős korában nem csak a lábát fogja borotválni, de még mindig neki van társaim közül a legkevesebb szőr a testén. A menekülés ritkán adódó, nyugodt pillanataiban forradalmi hevülettel forr össze testünk.
Végül alig tucatnyian maradunk. Egy éjjel ismét ránk törnek, a minket veszett kutyaként üldöző kormányerők. Életemet Elenora menti meg, aki testével óv a rám kilőtt golyóktól. “Bosszú!”, üvöltöm elkeseredetten, de Ernesto felránt Elenora mellől, és magával cipel az erdő mélyére. A rajtaütést megúszom egy láblövéssel. Komplikáció nélkül felépülök, de életem végig sántítást tettetek, mert férfiasnak tartom, és büszke vagyok a sérülésemre. Elenora szobrot kap a fővárosban, de ez még messze van.
Ellenségeink nagy hibát követnek el, felégetnek egy békés falut, a lakók földönfutóvá válnak. A nép hirtelen a kormány ellen fordul, és az emberek tömegesen csatlakoznak gerillacsapatomhoz. Végre ismét kimerészkedhetünk a dzsungelből, népszerűségünk minden egyes sikeres akcióval nő, ellenségeink veszteségei egyre nagyobbak. Végül a szomszéd állam kivonja csapatait a szigetről. Szabaddá válik az út a fővárosba.
Az elnököt elűzzük, én leszek az új kormányzó. Első rendeletemmel megtiltom, hogy az országban 1990 után gyártott autók részt vegyenek a forgalomban, Aztán megtiltom, hogy egyáltalán létezzenek. Később, a másként gondolkodókat, sőt, a gondolkodókat száműzöm a szigetről. Régivágású, hagyománytisztelő diktatúrát vezetek be.
A kormányzás stresszét, hajómon pihenem ki. Hosszú horgászutakra indulok Ernestoval és Ernesttel. Egy ilyen út során rettenetes trópusi vihar tör ránk. A hajó elsüllyed, mindhárman vízbe fulladunk. Testünket sosem találják meg, legendává válunk.
Kicsiny diktatúrám azonnal szétesik, demokrácia lesz belőle. Az emberek továbbra is ugyanúgy élnek, és továbbra sem támogatott a gondolkodás. Ráadásul kénytelenek az új amerikai filmeket nézni, és nescafét inni. Természetesen hamar visszasírnak, divatba jövök az egész világon. Serdülő lányok fedezik fel testüket az engem ábrázoló poszter alatt, romantikus hősként gondolva rám. A fiúk addig sírnak anyjuknak míg az vesz nekik, egy L-es pólót, amire az arcomat szitázták.
Filmet is készítenek az életemről, elsősorban a köztem és Elenora közötti gyengéd érzelmekre alapozva. Elenora természetesen 50 kiló, mindennap egy vízesés alatt zuhanyozik, az én borostám meg két hónap alatt sem nő 2 mm-nél hosszabbra. Az engem alakító színész 165 cm magas, és bár van felesége, de valójában a bányászsisakot viselő, gyantázott fiúkat szereti. A film nagy siker.
Valamikor az évszázad vége felé, egy szerkesztő - nem tudván mivel megtölteni az aktuális számot - úgy dönt, újságjában összeállítja, kik voltak a legnagyobb hatással a XXI. századra. Én a 10. leszek a sorban.
Az aluljárók pólóárusai élénken helyeselnek.
